Egy augusztusi napon, amikor az őszi szél már lágyan simogatta a rétek aranyszínű fűszálait, egy kis falu szívében élt egy kisfiú, Dávid. Ő volt az a gyermek, aki mindig mosolygott, és úgy tűnt, hogy a világ minden fájdalma távol marad tőle. Azonban Dávid titokban hatalmas terhet cipelt: édesanyja beteg volt, és az orvosok már lemondtak róla.
Aznap reggel Dávid elhatározta, hogy keres egy csodát. A falu határán volt egy rég elhagyott, rejtélyes erdő, amelyről a helyiek azt mesélték, hogy aki őszinte szívvel lép be, annak vágyai meghallgatásra lelnek. Dávid hitte, hogy a szeretet mindent legyőzhet, így hát belépett az erdő titokzatos sötétségébe.
Ahogy a fák sűrű lombjai alatt bolyongott, rábukkant egy különös tisztásra. A fények játékosan táncoltak a földön, és a levegőt rózsák varázslatos illata töltötte be. Itt találkozott egy apró, ősz hajú hölggyel, aki egy hatalmas tölgyfa tövében ült.
A nő mosolygott Dávidra, mintha már várta volna.
„Miben segíthetek, gyermekem?” – kérdezte kedvesen. Dávid elmesélte a szívében rejlő reményt, vágyát, hogy édesanyja meggyógyuljon. A nő meghallgatta türelmesen, majd lágy hangon így szólt: „A szeretet ereje hatalmasabb, mint bármi más ezen a világon. Ha tiszta szívből szeretsz, az csodákra képes.”
Dávidra mély benyomást tett a nő egyszerű, mégis megható szavai. Megköszönte neki a beszélgetést, és fejében új eltökéltséggel tért vissza az otthonába. Nagy meglepetésére, amint belépett a házba, édesanyja mosolyogva várta. Az asszony halvány, de biztos javulást mutatott, és az orvosok új reménnyel töltötték meg szemmel láthatólag éledező szívüket.
Az elkövetkező hetekben Dávid minden nap meglátogatta az erdőt, ahol az apró öregasszony mindig új és új erőt adott neki. Az édesanyja állapota lassan, de biztosan javult, mígnem egy nap Dávidot valósággal elsöpörte a boldogság: az anyja teljesen meggyógyult.
Aznap Dávid újra kiment az erdőbe, hogy megköszönje a csodát.
Amikor a tisztáshoz ért, látta, hogy az idős asszony helyett egy kopott, de gyönyörű cserépedény van a fa alatt. Benne apró virágok nyíltak, amelyek azóta éledeztek ott, hogy minden egyes nap szeretetből egy-egy szálat fogalmazott meg az asszonynak. Dávid szemébe könnyek szöktek: a csoda nem a kedves idős hölgyé volt, hanem az ő szeretetéé, amelyet feltétlenül és tisztán adott át napról napra.
Ebben a mesébe illő történetben megelevenedik a szeretet varázslatos ereje.
Ne add fel, mert a csodák léteznek – ha a szívünkben marad a hit, és hagyjuk szeretni magunkat épp úgy, ahogy mi is szeretünk másokat.
Írta: Miklós Edit
Kép: Canva
